Csepp a tengerben
Egy emberi létező mindig válni akar valamivé, fel akarja építeni az egóját és énképet; hogy aztán ezeken a szerepeken és feladatokon, vagy akár karmikus és fájdalmas tapasztalásokon keresztül, végül újra magára találjon, a valódi Isteni énjére és természetére.
Ez jelenti azt, amikor a csepp újra visszahull a tengerbe, vagyis az Isteni egységbe, és emberünk újra átéli a minden EGY állapotának örökkévalóságát. Azért örökkévaló, mert ez soha nem múlik, mert ez a teremtő forráshoz való kapcsolódás soha nem szűnik meg, nem lehet elvágni, vagy akár kitörölni a lélek és a szív emlékezetéből.
Az ember számtalan módon és úton próbálja távol tartani magát ettől az egység élménytől és otthonérzéstől. Alámerül az anyagi és fizikai létezés megszámlálhatatlan tapasztalásába, ha kell újakat teremt, új függőségeket és szenvedélyeket; és persze menekülő utakat a belső világa kikerülésére és figyelmen kívül hagyására. Útközben persze önmagával is találkozik az ember mindig, a lelkével és Isteni sorsával; mint amikor a szerelem kirobbant a komfortzónádból és lyukat üt az egód falán, vagy amikor lehetőséged nyílik a valódi képességeidet kifejezni és alkotni általuk stb.
De már az is elég, ha szeret valaki bármilyen módon, és bármilyen eszközzel is, és emlékeztet arra a tényre; hogy soha nem hullottál ki az egységből és a Teremtő ölelő karjaiból. Erre az élményre vágyik mindenki legbelül; az okos, a szép, a gazdag, a bűnöző, vagy akár a bolond is, aki a nyitottsága és önfeledtsége folytán, képes pillanatokra felfogni a fizikai lét abszurditását, és ezzel együtt egységbe kerülni az egész létezéssel és az Isteni gyökereivel.
Amikor kicsinek érzed magad, félsz és korlátozod magad úton-útfélen, és szó szerint egy szerencsétlen cseppnek érzed magad a tengerben, az nem sokban különbözik attól az egoista és ego vezérelte állapottól; mint amikor mindennél és mindenkinél többnek érzed magad, természetesen a Teremtőnél is, és válik belőled egy ész nélkül törtető és hatalomvágyó létező.
Az előbbi esetben félsz több lenni annál, mint aki jelenleg vagy, kapaszkodsz a szakadék szélébe, nehogy belehullj a tengerbe és önmagad Isteni létezésébe. Ilyenkor azt kell tudatosítanod és érezned bizonyossággal, hogy megnyomorító és összeszűkítő korlátok és falak nélkül is megtart a létezés, és nincs szükség semmilyen kapaszkodásra, csak a bizalomra és az önátadásra; hiszen a csepp nem tud rossz helyre hullani a tengerben, csak is önmagába és a hazatérés Isteni örömébe.
A hatalomtól függő egyén pedig akkor fogja megérezni újra az egység fényét és korlátlanságát, ha elfogadja, hogy neki is vannak korlátai mint embernek, és nem küzd tovább ezek ellen áttaposva mindenkin, hanem elfogadja hogy egy csepp a tengerben, és így válik ő is tengerré.
Gabryel
